Ezt mondta már legelső legújabb kori celeb bokszolónk is a tévében a sajátságos selypítésével nagyjából egy évtizede, Koko után ez mondom most én is, és remélem sokan mondják utánam, most igazán kellene egy csapat. Természetesen trial csapat. Nincsenek elvárások, nincs semmi frusztráló dolog: tiszta, nyílt lapra írhatnánk egy szép görbe betűt a trial világtörténelmében. Az első világversenyre mehetnénk 2010 év végén, és kiállhatnánk a világ elé, íme, megjöttünk!
Magyar versenyző világbajnoki vagy európabajnoki futamon egyénileg, érdemben – első öt hely valamelyikére - előreláthatóan 10-15 éven belül nem fog eljutni. Egyszerűen nincs elég mély gyökere nálunk a sportnak, át kell futnia legalább egy generáción, hogy lehessen belőle valami. A jelenlegi feltörekvő versenyzőnk, Dobor Sanyi is már későn kezdett motorozni ehhez. Idén 18 éves, már négy éve triálozik, idén lesz az ötödik szezonja. Nemzetközi versenyen eddig csak Nyitrán mérettetett meg, ahol másodosztályban nyerni tudott néhány szlovák, lengyel és osztrák kolléga előtt. Dough Lampkin kilenc évesen nyerte első triálversenyét, Adam Raga 18 évesen európabajnok, 22évesen világbajnok volt teremben. A mostani sztár, Bou pedig 17 évesen volt Európa legjobbja, 21 évesen pedig világbajnok in- és outdoor.
Jogos a kérdés, hogy ezek után hova nyomulunk, ha esélyeink ekkorák? Ó, csak ide a Nemzetek Triáljára, a csapat triálmotoros világbajnokságra, a megmérettetésre ahol minden nemzet, ahol triálsport létezik képviselteti magát. Nálunk elvileg létezik, de jajj, szegény nemzet vagyunk, hogy jussunk el mi távoli versenyekre, más kontinensekre? Sehogy. Oda nem jutnánk el ebből az országból nagyjából soha. Most viszont 2010-ben ránk mosolygott a szerencsepatkó, itt lesz az EU-ban, a szomszédos Lengyelországban, egészen lent a déli részben, alig 400 kilométerre tőlünk Myslenicében - ahol az első ilyen rendezvényt 1984-ben bonyolították le.
Mondhatni azt, színpadiasan, hogy összeálltak a csillagok. Végre sikerült a MAMS és a FIM-be bejuttatni a magyar triálsportot, végre van klub, aki kiváltja nekünk a nemzetközi licenszet, végre van versenyző, aki elindul, nem is egy, hanem mindjárt négy - merthogy négy ember egy csapat. Minden van, ahogy lenni szokott, de pénz, az nincs. Borzasztó tény, hogy a támogatók mostanra vonultak ki a sportágból, mikor a legnagyobbat villanthatnánk, pedig nem kellene sok. Egy tíz fős delegáció menne, sokan akár saját zsebből megoldják a kiutazást, csak a versenyzőnkénti, nagyjából 100000Ft-os bekerülési költségeket kellene összeszednünk. És mehetünk a világ legjobbjai közé, versenyezni ellenük, együtt táborozni velük, ismerkedni, kapcsolatokat építeni egyenjogú versenyzőként, sporttársként. Nagyjából olyan lenne ez, mintha a magyar labdarúgó válogatott kijutna egy világbajnokságra úgy, hogy egyetlen fizetett profi magyar labdarúgónk sem lenne, mindenki a civil munkája mellett focizna, és csak a nevezési pénzt és az utiköltséget kellene összeszedniük.
Hatalmas lépés lenne ez a hazai sportnak minden szinten. A technikai fejlődéshez, nemzetközi kapcsolatok építéséhez, sportdiplomáciai bemutatkozáshoz. Természetesen benne lenne a heroikus küzdelem is mint minden ilyen „első”, reménytelen helyzetből induló sztorinak, és benne rejlik a népmesei kifejlet is, mert tudjuk, hogy csodák vannak. Vesztenivaló nincs, hiszen első bálozók lennénk, ilyenkor megbotlani bocsánatos bűn, ha pedig szerencsénk lenne, magunk mögött tudhatnánk akár Luxemburg vagy Kanada válogatottját is.
Most akik felkiáltanak, hogy azt az iszonyat sok pénzt, azt a négy-ötszázezer forintot – egy középvezető havi fizetését – ilyen semmiségre áldozni, azok szégyelljék el magukat nyugodtan. Ennyiből motorsport történelmet írni egy ilyen hányattatott helyzetben szinte ajándék, mikor egyetlen támogatottként Dobor Sanyi fog indulni, a többi három motoros családi büdzséből készül fel a szezonra, a konyhakasszából szedik ki a pénzt a motorokra, edzésekre, ruhákra, utazásokra, és minden egyéb járulékos költségre.
A csillagok sorsszerűen összeálltak, a hősök harcra készen állnak saját határaikat messze meghaladva, nagyon magyarisztán lenne a sztori vége, ha a bátor harcosok a csatamezőre sem jutnának el, mert győz a kishitűség és a fukarság.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése