Szobaedzés harmincon túl

Az előző bejegyzés elején említettem egy nagyszerű edzésformát, ami nagyon szívesen alkalmazok téli napokon a hidegben. Szobaedzésen gondolhatnók holmi súlyokat emelgetek, ugrókötelezek, kínok és keservek között sanyargatom a testem, hogy szép szál spártai harcost meghazudtoló fizikummal vágjak neki az évadnak majd. Két közhelynek számító mondást emelnék itt ki: az első, hogy harmincon túl minden nap már ajándék; a második, hogy dolgozzunk keveset, nem érhet baleset. Gondoljunk csak bele, mekkora pech lenne, ha edzek keményen, és túledzem magam, elhalálozok még a szezon előtt – mert sok munkával megnő a balesetek veszélye, ugye – pocsékba menne az a sok szenvedés amivel készültem.

Mióta van hihetetlen sebességű internetem hetes ezer forintért havonta - kerek egy megabit-per-szekundumos, ami normális helyeken már csak múzeumban létezik, persze én nem normális helyen lakom, itt csak ez van, vagy dunawebes mikrohullámos, amivel inkább ételt lehet melegíteni mint sikeresen kapcsolódni a világhálóra, naszóval – youtube videókat vadászok. Már ez is egyfajta betegség szerintem, mert minden jóérzésű ember az erotikus videókat hajtaná, én persze a trialmotorosakat. Nagyjából ebből is áll az edzés, hogy nézem őket, és megpróbálom kitalálni, hogy miként mennek, hogyan ugráltatják a motort. Mikor rájöttem, hogy ez azért nagyon nagyon nehéz, hiszen nem látszik mikor kuplungoz, mennyire húzza a gázt, hogy épp húzza a kormányt, vagy éppen nyomja a lábtartót, találtam egy sokkal izgalmasabb megoldást: egy azon szekción megnézem, hogy más-más versenyző hogyan megy végig.

Ez nem egyszerű, nagyon kevés ilyen felvétel van, és ha van is, nagyon el van dugva a youtube bugyraiba. Találtam egy japán világbajnoki futamot, ahol egy nagyon egyszerű kis szekción lehet megnézni öt különböző vérmérsékletű és technikájú megoldást. A rajt után egy folyamatos feljáró tetején dupla szikla fellépő, lekanyarodni, lecsorogni össze-vissza köveken, egy éles balkanyar, egy tripla sziklás feljáró, kemény magasságokkal és egyenetlen tagozódással, éles jobbos, egy kis párkány oldalazó, majd újabb balkanyar után egy feljárón ki. Egészen egyszerűnek tűnik, de nem mindenkinél, majd meglátjuk.

Elsőnek nézzük a jelenlegi legnagyobb legendát. Nem. Nem Bout, ő még csak legenda lesz. Dough Lampkint, a hétszeres világbajnokot, hogy nyomja le rutinból az egészet. Felmegy a duplán egy közepes gázzal, majd elkanyarodik a tetején, lecsorog a lejáró külső ívén, egy kisebb hátsó és két pici első kerék odébb tevés után megáll pár másodpercre, felnéz, felhúzza a Betát, és egy lendületből felmotorozik a tripla sziklán, a tetején két apró jobbost húz az első keréken. Egy hátsókerék helyezéssel készül rá lassan csorogva a párkány-oldalazóra, egy lendületből átmegy rajta, majd kis balos emeléssel ráfordul az utolsó feljáróra és lazán felmotorozik. Ennyi, mesterien tökéletes, gyors, trialmotoros megoldás, itt látszik miért is lehetett ő ennyiszeres világbajnok, amíg a trial tényleg motorozás volt, nem hátsókeréken ugrálásos zsonglőrmutatványozás.

Mai második indulónk Bou lesz, az új legendavárományos. Az indulás nála is egyszerűen kivitelezett, fent csak átemeli az elejét a kanyarodáshoz és lemotorozik. Aztán a lenti kanyarban már látszik, hogy többet ugráltatja a motort, persze megteheti, neki ez olyan nehéz és kockázatos, mint nekem most megvakarni a fülem itt a székben. A feljárón már akad némi néznivaló. Az első kőre dobormód felugrik, majd nagy gázon veszi a középsőt, a felsőn pedig nagyot ugrik, a motort túlhúzva, átbillentve. Nagyon látványos, nagyon szép, és azt is mondanám, hogy mesteri, ha nem láttam volna előtte Lampkint. Így egyszerűen hatásvadász megoldásnak mondanám. Miután ráemelgette az elejét a kanyarra, és beigazította a hátulját az oldalazóra, ugrik egy hátsókerekest, majd még egyet, utána első keréken nagy hátulját emel, majd egyenesen nekiküldi a kijárónak. Gratulálunk Bou, újraértelmezted a trialmotorozás fogalmát, és egy lépéssel közelebb vitted a biciklis triálhoz.

Bár, Raga sem panaszkodhat, ő is épp ennyire sáros a trialmotorozás biciklisedésében, őt be sem linkelem, szinte ugyanúgy teljesítette a szekciót ahogy honfitársa, vagy úgy, mint a most következő Cabestany. (Aki mégis kíváncsi rá, megleli itt) Cabestany is hozza a spanyol technikát, de annak ellenére lendületesen oldja meg a feladatot, hogy az első feljárón félúton megáll. Mozdulatai mégis folyamatosak, nincsenek benne törések mint Ragánál. Mondhatnám azt is, hogy olyan folyamatos, mint Bou-nál, de mégis más. Cabestany kevéssé ugrál, inkább motorozik, ha jól látom. Természetesen ezek csak árnyalatnyi eltérések, a három versenyző nagyon hasonlóan oldotta meg a szekciót.

A végére hagytam egy másik megoldást, amit Fujinami, Kuroyama a Yamahával, illetve Fajardo próbált. Fajardo idegesen, óvatosan adja elő, kicsit Lenner Tibisen. Már az első feljáró tetején sokat kell korrigálnia mire leemeli a szikláról az első kerekét, utána a leereszkedés és a kanyar nagyjából rendben van, de hohó... a feljárót két lendületből csinálja meg! Ezzel elkerüli a tripla feljáró első nagy lépcsőjét, viszont helyből kell nekilódulnia a másik két foknak. Sokat ácsorog, billeg, aztán nekilódul, és szépen felmotorozik, kanyarodik, oldalazón motorozik, és felmotorozik az utolsó kanyarból a feljárón. Szép biztonsági megoldás, kell hozzá egy jó dinamikus motor, ami helyből iszonyat lendülettel képes elindulni. Meg látni kellett Lampkint, hogy milyen egyszerű a pálya többi része.

Fujinami a tőle megszokott kamikaze stílusban nyomja az elején, a lejáróban ő jön le a leginkább pattogó motorral, sehol nem vár, halad, és ő is a dupla feljáróval próbálkozik. Sajnos elrontja a második lépcsőfokba a testsúly beletolását és majdnem visszacsusszan, de egy egyhibásra ment, majd ugyanazzal a lendületes de bizonytalanságot mutató motorozással fejezi be a pályát. Talán ideges volt, mert ilyen dupla feljárós hibát nem kellene ejtenie annak, aki 2009-ben egyedüliként férkőzött be a világbajnokságon a legjobb öt közé – harmadikként - mint nem spanyol nemzetiségű motoros.

Kuroyama nálunk annyira nem ismert, de a japánoknál már tíz éve a dobogón bérelt helye van, nyolcszoros hazai bajnok, jelenleg négyütemű Yamahával megy, ami véleményem szerint kicsit visszafogja teljesítményében. Az első feljáró után kicsit bénázik ő is a kanyarral, majd a lejáró után ő is nekikészül, és egy mindenkitől eltérő nyomvonalat motorozik: az elején követi a kétszeri megállással feljutó Fajardo és Fujinami útját, de nem áll meg mint a többiek, hanem jól adagolt lendülettel halad fel és nyomja bele a motort a tripla lépcsőbe, a tetején még sok is lesz a lendület, olyasmit ugrik, mint Raga. Fent már tudja, hogy hibátlan lesz, és ennek könnyed lendületével fejezi be a pályát, szépen motorozva, kanyarodva, kapaszkodva. Majd a célba érés után ugrik egy laza kilencven fokot.

Most kellene levonnom a konzekvenciát, hogy ez a jó, ez a nem jó, és így kellene meg úgy. Ha őszinte akarok lenni, nemigen van mit levonni a mesterek munkájából, hiszen mindegyik kiváló megfejtése a rejtvénynek. Akkor most semmi értelme nem volt ennek az egész videózásnak, gondolhatná a kedves olvasó, és majd meg akar verni ha meglát, hogy feleslegesen raboltam az idejét. Talán mégsem volt annyira felesleges mert jól bemutatja a trial lényegét. Nem az a fontos, hogy milyen szépen ugrálgatunk, és az sem, hogy hányszor merre tesszük a motort, vagy milyen nyomvonalat választunk, egy a lényeg: másfél perc alatt végigmenni az akadálypályán hiba nélkül. Erre nagyon sok megoldás van, és a mesterek sem egyformán csinálják, mindenki válassza ki a vérmérsékletének, ambícióinak, tehetségének megfelelőt. Egy dolgot azért ne feledjünk. Semmi értelme annak, ha szenvedünk attól amit csinálunk, azért motorozunk, mert az jó. Ha ugrálgatni szeretünk, ugrálgassunk, ha motorozni, motorozzunk. A példák fentebb láthatóak, tessék kiválasztani a leginkább szimpatikust, és ahogy elment ez a fránya hó, kezdeni a sziklamorzsolást.

A pályaépítőknek pedig egy kis tanács így a végére. Kérem, figyeljenek arra, hogy mindkét stílus versenyzői megtalálják a maguk örömét a pályákban, mert ha nagyon egyik vagy másik stílusnak építenek csak, ha a versenyző a nevezési díjért cserébe csak szenvedést meg bosszúságot kap, akkor hamarosan a csapat fele nem fog eljárni versenyekre. Tessék megnézni ezt a pályát, a szélességét, a hosszúságát, és a nyomvonalak nyújtotta szabad megoldásokat. Ez trial. Ami nálunk néhány versenyen ilyen néven lejátszódik, olykor csak nevetséges bebiflázandó sinmotorozás.